2. fejezet

Émelygés

           Kiabálásra ébredtem. Anya ott járkált a szobámban és a szétgórt ruhadarabjaim szedegette. Már csak ez hiányzott… Az órára néztem. Reggel 6 múlt pár perccel.
           - Mit fetrengesz még ott?! Azonnal kelj fel! Bepakoltál már egyáltalán? Nézd meg, nincs egy normális inged sem…
            Felültem és anyára néztem.
            - Majd megyek pólóban… Jó reggelt – fáradtan rámosolyogtam.
            - Hm… nagyszerű. Most azt hiszed, lekenyerezhetsz – egy gúnyos mosoly kísértében átnyújtott egy pólót – Na siess, Nao, el ne késs!
            - Nem szoktam – motyogtam, miközben a fürdőszoba felé mentem. Nem meglepő, hogy anya Nao-nak hív. Még az unokatestvérem, Nakatsu találta ki. Két évvel fiatalabb nálam. Mikor először találkoztunk, én még csak 2 éves voltam, és ő ezt a szót mondta rám. Azóta családon belül teljesen megszokott, hogy így hívnak. Végül is, rövidebb, mint az eredeti nevem. Miután rendbe szedtem magam, elraktam az előre becsomagolt reggelim és elindultam.
            A villamoson és a metrón sem futottam össze Kitával. És a suliban sem láttam. Na mindegy, nem is értem, miért érdekel. Nem is ismerem.

            Ásítozva eldőltem a padomon, mikor Merci ledobta a könyveit a padjára és leült elém.
            - OHAAAYOOOU – izgatottan mosolyogva felém fordult – Mi~na~mi-kun – vigyorgott ijesztően. Jesszus… - Nem fogod elhinni, de gondolkodtam, és szerintem rájöttem, ki írta a levelet – mondta, majd a pólómra vetett egy pillantást. Kuncogva visszanézett rám – Ez egy újfajta stílus?
            - Igen… - mondtam megjátszottan a Pokémonos pólómra bökve – Betörök a bizniszbe. Na de mi is van a levéllel?
            - Haha. Hát… a neved ugye delet jelent. Az én elméletem az, hogy akkor kell lennie egy északnak is – sunyi vigyorra húzta a száját – A 11. évfolyamon pedig találtam is valakit… Egy fiút – Merci szeme megcsillant.
            Döbbenten pislogva néztem magam elé, végül kiböktem a nevet.
            - Kita….
            Merci csalódottan nézett rám.
            - Ismered? Ja, bocsi… Az ’észak’-ot nem nehéz lefordítani egy japánnak. Ch…
            - Hát igazából – grimaszoltam vigyorogva – tegnap… összefutottam vele. És bemutatkozott.
            Merci szemei hirtelen megnőttek és csak szívecskéket láttam. Morogva néztem rá.
            - Merci! – szóltam élesen. Erre persze elnevette magát, mert picit máshogy ejtem a nevét.
            - Jól van, jól van! De Kita olyan helyes, gondolj csak bele!
            - Merci, fejezd már be, nem vagyok meleg. Túl sok yaoit nézel… vagy olvasol... vagy mind kettő – néztem felé gyanakodva, de a meleg szónál valószínű enyhe pír jelent meg az arcomon, mert Merci olyan fangörcsöt kapott, hogy egész nap erről beszélt. Később rájöttem, miért voltam piros. Belázasodtam. A 3. óra után haza is küldtek.

            Otthon a macskám ide-oda mászkált a szobámban, miközben az ágyamon feküdtem kb félholtan. Iszonyúan fájt a torkom. Délután 2 óra múlt. Már majdnem elaludtam, amikor anyu hazajött és idegesen benyitott a szobámba.
            - Jól vagy kicsim? – letérdelt az ágyam mellé, ami amúgy is alacsony, úgyhogy rá is tudott könyökölni kényelmesen – Hívott a tanárnő, hogy nem érezted jól magad. Gyere, menjünk el az orvoshoz, veszünk gyógyszert.
            - Mmm… muszáj? – nyögtem halkan a párnámba.
            - Igen, és igazolást is kérünk, ezen a héten már nem mehetsz – Anya mindig ilyen volt. Amit lehet, azt rögtön. Sóhajtva felkeltem.
            - Tehát nem mehetek holnap suliba? – kérdeztem csalódottan. Ugyanis holnap leszek 17 éves. Szerettem volna a barátaimmal ünnepelni.
            - Sajnálom drágám, de a lázad magáért beszél – tette a kezét a homlokomra, majd felsegített, hogy készüljek.

            Az orvosnál unalmas volt. Nagyon sokat vártunk. Ráadásul a magyar orvostudományról a véleményem… inkább nem is mondom.
            Mire hazaértünk, csak arra vágytam, hogy alhassak. De a szobámat kinyitva meglepetésben lett részem.
            - Te… mit… csinálsz… itt? – pislogtam és bezártam az ajtóm gyorsan – Hogy jutottál be? – néztem rá kicsit aggódva és értetlenül.