1. fejezet

Valentin-nap

            - Én látok, te látsz, ő látszik, mi látunk, ti látszotok, ők látszanak… - Keiji ragozni próbálta a „lát” igét, de nagyon nehezen jött össze neki.
            - Már a harmadiknál elhibáztad… A lát igét ragozd, ne a látszik-ot… - sóhajtottam és lehajtottam a fejem, miközben fékezett a villamos; és annyira örültem, mikor végre leszállhattunk, mert már nem bírtam az öreg nénik kuncogását a hátam mögött. – Kei már 2 éve járunk ebbe a suliba és még az alapokat sem bírod megtanulni? Hogy engedtek át téged tizedikbe? – oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek szigorúan, de ő gyorsabb volt. Lehunyt szemmel vízszintesen felemelte a karját, a tenyerét az arcom felé fordítva.
            - Látlak téged! – mondta és már dőlt volna előre, hogy az arcomba nyomja a kezét, de én odébb léptem.
            - Szedd már össze magad – vigyorogtam, aztán elindultam vele a főépületbe.
            Az előcsarnok tele volt piros szívekkel, piros papírokat osztogató diákokkal, rózsaszín ruhás lányokkal és pár Cupido cosplayessel. Vagyis elnézést… jelmezessel. Hát igen… Valentin-nap van.
            - Keiiii! Minamiiii! – futott felénk kedves barátnőnk, és egyben osztálytársunk, Merci (, akinek Kei nem tudja leírni a teljes nevét, haha). Mosolyogva odalépett elénk és 2 ajándéktasakot nyújtott felénk – Az én két lenyűgöző bishimnek – kacsintott.
            Kettő egyforma plüss pandát kaptunk tőle, és tudni illik, Keiji kedvenc állata, úgyhogy csillogó szemekkel ölelte át Mercit. Aztán én is nevetve átöleltem és így hárman felsétáltunk a termünkbe. Ott már javában dúlt a LOVE. Mondjuk én eléggé rosszallóan néztem, hogy egy lány a padon ül és a barátja meg előtte áll és szinte falja a szájával és… fúj. A magyarok ebből a szempontból (és nem is csak ebből) nagyon erkölcstelenek; hozzátenném, iskolában vagyunk, nem hálószobában. A fejemet elfordítva sétáltam el a középső padsor utolsó előtti padjához. Ott ültem Keijivel. Merci előttem ült, mellette egy Nut nevű angol sráccal, aki mellesleg Kei lakótársa is. Sokat szoktunk poénkodni a nevén. Ugyanis a neve magyarul dió-t jelent. Mikor Keijivel meghallottuk, ösztönösen Dio-nak hívtuk tovább, de Merci szereti piszkálni és néha NutEllának hívja.
            Csengetéskor belépett a  tanárnő az osztályterembe. Az első óránk rajz volt, ami egy művészeti gimiben megszokott, habár mi nyelvi osztály vagyunk. A tanárok viszont néha eltérnek a japánoktól.
            - Figyelem, figyelem! Csendet kérek, köszönöm! Nos… Valentin-nap alkalmából… azt találtam ki, hogy mindenki kap tőlem egy ilyen szív alakú rajzlapot – mutatta a papírt a kezében -, és abba a szívbe lerajzolja a jelenlegi legnagyobb kívánságát – már el is kezdte osztogatni a lapokat. – Legyen képzelőerőtök, szárnyaljon a fantáziátok! – A tanárnőnk kissé elragadtatta magát. Szeretett gesztikulálni, így ilyenkor mindenki lehajtotta a fejét a padra, le ne üssön minket. – Na érthető a feladat? Akármi lehet, csak szép legyen és elemezhető – mondta és visszaült a helyére.
            Erik, az osztály alfája rögtön a csaját kezdte bámulni… Gondolom őt fogja rajzolni. Mindenkinek volt ötlete, csak nekem nem. Keiji lapjára néztem. Rengeteg sushit rajzolt. Aztán előre pillantottam Merci lapjára. Egy anime figura volt rajta. Egy srác. Nagyon szép munka volt, bár megjegyezném… merőben hasonlított Keijire. Ez véletlen? A tekintetem Dio lapjára tévedt. Ő egy motorral próbálkozott. Sajnálattal állapítottam meg, hogy mindenki kézzel megfogható tárgyat vagy személyt rajzolt. Mi van, ha én fogalmat szeretnék kifejezni? Végül nem volt jobb ötletem, lerajzoltam magam a barátaimmal egy padon ülve, mintha épp fényképezne valaki. Egész jól sikerült.
            Szünetben beállított hozzánk egy Cupido-lány és átnyújtott nekem és Mercinek, meg még pár embernek egy-egy piros borítékot. Pislogva néztem, hogy én mégis kitől kapnék. Először arra gondoltam, hogy Merci, de az nem lehet, mert akkor Kei is kapott volna. Felnéztem Mercire aki pókerarccal olvasta a levelét, majd értetlenül Keire nézett, aki csak kacsintott. Na már meg is értettem, mi a helyzet, úgyhogy kicsit arrébb húzódtam, hogy ne halljam Merci papolását a helyesírásról és Keiji mentőbeszédét angolul. Nem tudnak még róla, de szerintem nagy valószínűséggel össze fognak jönni. Amíg ezen merengtem, kibontottam a levelem. Ez állt benne:

„Nincsen meleg hideg nélkül.”

Ennyi. Egyáltalán nem értettem. MIVAN? Megfordítottam. Ugyan ez volt ráírva japánul is, elég rutinos írással. Gondolkodtam, de nem jutottam semmire, tehát megmutattam Mercinek, aki ilyen esetekben mindig előáll a jóslataival.
            - Hm, lássuk – elmélyedve olvasta a mondatot, aztán a japán írást is elemezni próbálta – Meleg…hideg…. – motyogott magában – A te neved delet jelent. Ha úgy vesszük ez utalhat a nevedre. Akkor aki írta, az lesz a hideg. Talán… - vonta fel a szemöldökét.
            - Oké, idáig rendben, de szerinted egy japán írta? Mert az írása tökéletes és helyes – néztem rá kérdőn.
            - Hááát… japán lány nem jár ide, tehát csak fiú írhatta akkor. A felsőbb évfolyamokról – nézett maga elé nagyon gondolkodó arccal. Nem tetszik ez az arc. Gyorsan megszólaltam.
            - Na mindegy, nem különösebben érdekel.. – mondtam és a zsebembe tettem a levelet – Köszi a segítséget – mosolyogtam Mercire, mire aranyosan bólintott és a helyére ült.
            - Ó, Rómeó, Rómeó… miért is vagy te Rómeó? – dramatizált mellettem Kei és közelebb húzódott, hangosan beszélve – Tagadd meg atyád! Dobd el neved!... És én nem leszek Cupido többé! – széttárta a kezeit, mi meg a padra dőltünk a röhögéstől.
            - Az Capulet te gyökér – nevettem és leütöttem az énekfüzetemmel. Igen-igen, a következő óra ének volt. Utána dupla magyar, azután egy angol, informatika és ebéd.
            A menzán nagy csoportban ültünk együtt. Keiji, Merci és két barátnője, Bogi és Leila (nekünk Reira), Dio (alias Nut), egy évfolyamtársunk Ádám, végül Alex, aki a bérelt ház nagyfőnöke (már végzős) és én. Általában így 8-an szoktunk lenni, bár később mindig leszakadozunk egymásról. Ma is így alakult, mert rosszul éreztem magam, ezért hazamentem, ahelyett, hogy mozizzak a többiekkel. Igazából haza mentem volna a legkevésbé. Egy újabb vita anyával, a húgom napi sztorizgatása az osztálytársairól, apa… hát most úgy nem hiányoznak.
            A villamosra felszállva már émelyegtem. Később a metrón köhögni kezdtem. Szokás szerint tömeg volt, bár még mindig jobb, mint Japánban. Csakhogy idegesítő volt, ahogy hozzámértek. Minden idegen érintésre megrezzentem.
            Megnéztem, mennyi az idő, majd türelmetlenül kapaszkodtam a lógó szíjba tovább. Akkor vettem észre, hogy a velem szemben álló srác épp a szemembe néz. Gyorsan másfelé néztem egy köhögés kísértében, de túl kíváncsi voltam, ezért visszapillantottam. Ő is japán volt, ahogy elnéztem, és még mindig engem figyelt. Kezdtem zavarba jönni a köhögésem mellett, mire a metró hirtelen fékezett, én meg a srácra dőltem, de ő megtartott. Ijedtem lihegtem a karjaiban, majd visszahúzódtam.
           - S..summimasen - nyögtem ösztönösen japánul és elnéztem másmerre. Éreztem a nézését magamon, ahogy elmosolyodik.
           - Minden rendben? Tudok magyarul - vigyorgott továbbra is. Én bólintottam és visszanéztem rá.
           - Honto ni… ? Vagyis… Tényleg? - belesülten elmosolyodtam kicsit, mire ő halkan nevetve bólintott.
           - Örülök, hogy találkoztunk, Kita vagyok - vigyorogva megdöntötte a fejét.
           - Minami - válaszoltam és én is bólintottam picit.
           - Tudom - mosolygott tovább - Egy suliba járunk. Csak én 11.es vagyok. Egy évvel feletted. Láttalak minden nap a barátoddal. Arra lakok, amerre ti. Tőled konkrétan 2 utcára - kuncogva leszállt velem a metróról, és átszálltunk együtt egy villamosra. Egész úton arról beszélt, miket csinál a szabadidejében, és mesélte, hogy ő Alexnak egy jó barátja, meg satöbbi… sajnos nem voltam ott teljesen.
           A villamos végre letett minket, már csak a séta maradt hátra. Durván szédülhettem, mert Kita többször vizet ajánlott. Aztán majdnem elestem, de elkapott.
           - Hé, óvatosan… minden oké? -  a hangja aggódó volt, de az arca rezzéstelen.
           - Persze, köszi… - mentem tovább, végül a házunkhoz értem, ahol a kerítésünk alól épp szökni készült a macskám, de Kita rögtön elkapta.
           - Hova ilyen sietősen? - megvakarta a macska fülét és a fejét puszilgatta - A tiéd?
           - Aha… a húgom valószínű kiengedte, amíg nem voltam itthon - morogtam, mire Kita átnyújtotta Kuro-t, azaz a macskám.
           - Hát akkor… holnap találkozunk - mosolygott, aztán intett és továbbment.
           Elmerengve beléptem a házba. Ledobtam a cipőm és felvettem a papucsom. Kuro azonnal kiugrott a kezeim közül, de legalább most már a házban volt...
           Hm… "Kita"… Valami van ezzel a névvel. De lusta vagyok gondolkodni - legyintettem egyet magamban, majd bezárkóztam a szobámba és az ágyra dőltem. Nagyon rosszul éreztem magam, éreztem már, hogy holnap nem lesz suli… Ahogy a párnára tettem a fejem, el is aludtam. Azt  hiszem.