5. fejezet

Újra a suliban

           Értetlenül pislogtam Kita felé.
           - Igen… Korábban nem beszéltünk – vontam fel a szemöldököm. Ő csak nevetve elfordult és felállt.
            - Most mi van? Miért nevetsz ki? – megjátszottan duzzogva néztem utána és az asztalomra raktam a dobozt. Pont akkor fordult vissza felém, amikor felálltam. Ő kicsit meglepődve nézett le rám én meg eléggé zavartan néztem másfelé és próbáltam kiverni a fejemből, amit pár perce súgott – Ch… - morogtam magamban és az asztal felett átnyúlva kinyitottam az ablakot – Ideje menned, késő van, nem aggódnak érted?
            - Haha, otthon már alszanak. Amiről nem tudnak, nem fáj nekik – vigyorgott. A macskám hirtelen a párkányra ugrott és hangosan nyávogni kezdett. Épp útban volt. Kita barátságosan felényúlt és megsimogatta a fejét, mire Kuro dorombolni kezdett. Grimaszolva néztem a szerelmes párra
            - Jólvan, jólvan, mostmár mehetsz – morogtam Kitának, mire Kuro rámfújt. Na ezt nem hittem el. Ő sosem csinál ilyet nekem. Döbbentem néztem rá.
            - Haha, nem csíp téged – nevetett Kita, mire én balta arccal ránéztem – Oké értettem – mondta, aztán végül sóhajtva felült az asztalra pont elém. Lassan összehúzott szemmel felém hajolt, mint aki nagyon figyel valamit. A szemeim nézte. Én ugyanolyan tempóval hátrébbhajoltam, mire ő jókedvűen nevetni kezdett – Köszönöm a vendéglátást és elnézést a kellemetlenségekért – hajtotta meg picit a fejét és az asztalon megfordulva átült a párkányra, megpuszilta a macskám és kiugrott. A válla fölött intett és még láttam, ahogy az utcán kóborló kutyát megölelgeti és pacsit ad neki, aztán eltűnt a sötétben.
            Meredten álltam a szobám közepén elgondolkodva. Nem bírtam kiigazodni ezen a srácon. Nagyon barátkozni akar. Úgy tesz, mint aki ismer, pedig nem… Oké, varázslatos módon tud pár dolgot rólam. Hm… IT’S MAGIC. Úgyis tudom, hogy a barátaimat kérdezte meg róla. Tuti. Bár… Kuro viselkedése is fura volt. Mintha ismernék egymást. Pedig csak egyszer találkoztak. Tudtom szerint.
            Felsóhajtottam és bezártam az ablakot. Az ajándékokra néztem és elmosolyodtam. Az LM.C koncertjegynek hihetetlenül örültem. Lekapcsoltam a lámpát és a laptopot is kinyomtam. Nagyon kifáradtam a nap folyamán. Mivel még mindig beteg voltam, több alvásra volt szükségem, szóval lefeküdtem aludni. Kuro, mint aki megsértődött, a szoba másik felében, nekem háttal aludt el.

            Másnap délben keltem, szintén nem volt otthon senki. A napjaim innentől kezdve szinte egyformán teltek… Otthon voltam egész nap, filmeket néztem vagy rajzoltam. Kei egyszer meglátogatott, hogy átadja a házit. De Kita egyszer sem jött a születésnapom óta. Merci később facebookon írta, hogy Kita is beteg lett. Egyből úgy éreztem, hogy az én hibám. Visszagondolva nem is viseltem betegmaszkot. Úgy éreztem, meg kéne látogatnom, végül is ő is ezt tette. De erre gondolni sem akartam. Nem is ismerem. Ajj… annyi probléma van ezzel.
            Eltelt egy hét is, mire újra iskolába  mentem. Az előcsarnokban megláttam Kitát pár méterrel arrébb. Tettem egy 180 fokos fordulatot és a másik irányba mentem, amerre a büfé van. Pechemre viszont valaki elkapott a derekamnál. Azt gondoltam, Kita az, de Keiji ordított a fülembe, hozzáteszem elég hangosan.
            - Haveeeer! Hát meggyógyultál! – Legszívesebben leütöttem volna Keit emiatt, így a fél suli ránk figyelt, köztük Kita is felénk nézett, de valami furcsa történt. Egy lépést sem tett, csak felénk fordítva a fejét elmosolyodott, de nem akárhogy. Ez szinte már vigyor volt, amitől úgy éreztem, nincs rajtam ruha, vagy ilyesmi. Ez kissé felzaklatott, ezért kiöltöttem rá a nyelvem, aztán Keit magam után húzva felmentem a termünkbe. Merci ujjongva átölelt, amikor meglátott. Dioval lepacsiztam, és a helyemre ültem. Kei azonnal mellém ült és a padjára dőlve nézett fel rám fürkésző tekintettel. Merci szinte ugyanezt tette, csak a széke hátuljára támaszkodva. Elővettem a reggelim és jóízűen ettem. ők ketten minden rezdülésem figyelték.
            - Na… milyen volt a hétvégi party Keinél? – törtem meg a csendet Mercire nézve. Ő morogva csapott az asztalra.
            - Minami! Ne merészeld terelni a témát! Tudom jól, hogy rejtegetsz valamit. Mi történt a szülinapodon, az ajándékokat leszámítva? Mindent tudni akarok!
            - Ore mooo – nyavalygott Kei, miszerint ő is tudni akarta, ezt jelezve azzal, hogy egyfolytában a karom bökdöste. Én meg csak meredten néztem ide-oda.
            - Héhé, nyugi van. Már megbeszéltük. Kita hozott ajándékokat… Ha ennyivel nem vagytok elégedettek, számoljatok el 10ig…
            - Ichi-ni-san-shi-go-roku-nana-hachi-kyu-juu! – Darálta le Kei, mire én sóhajtva néztem rá.
            - Keiji... Magyarázd el kérlek Mercinek, hogy nem élek az ő kis yaoi világában…
            - Óh… Azt nem tehetem – vigyorodott el Kei, mire a kezét megéreztem a mellkasomon felkúszni, míg az állát a vállamra támasztotta – Hát nem emlékszel a közös fürdőzésekre?
            Ez volt az a pillanat, amikor ijedten Merci felé néztem, de megtörtént, amitől féltem. Tátott szájjal bámult, de a szemei ragyogtak. Azonnal lelöktem magamról Keit és Merci előtt legyeztem a kezemmel.
            - Az gőzfürdő volt; régen mindig együtt mentünk, ne értsd félre, Merci! – a magyarázkodásom egyrészt szánalmas volt, másrészt Mercit nem nagyon érdekelte, már a következő epizódot játszotta le a fejében.
            - Próbálkozz csak – vihogott Kei.
            - Van egy ajánlatom – szólalt meg Merci – Nem viselkedek így többet soha, hogyha megígéred, hogy Kitával mész a hétvégi koncertre! – erre én póker arccal bámultam rá.
            - Egy fenét megyek vele. Azzal az alakkal én aztán nem mutatkozom nyilvánosan!
            - Tehát privátban toljátok… - közölte Kei, mire nagy szemekkel fordultam felé - …az asztalt – fejezte be köhögve, de természetesen nem ezt akarta mondani. Azonnal elkaptam a nyakát és a karom közé szorítva a fejét, a haját összevissza kócoltam. Mikor már belém akart könyökölni, végül eleresztettem.
            - Miért kell ilyen gyerekesen viselkedned, Minami…? – könyökölt a padomra Merci fáradt arccal. Én döbbenten tártam szét a karjaim, a kezem Kei, aztán Merci felé tartva.
            - Én?! Látjátok ti magatokat egyáltalán? – felháborodva a füzetemhez nyúltam és Kei fejére csaptam.
            - Aúúúú… De most miért olyan nagy dolog elmenni vele egy koncertre? Tedd már meg Merciért. Nem sok ilyen alkalom van az életben. Nekem is állandóan a yaoiról dumál. Haver a végén még belédesek.
            Ideges vigyorral Keire néztem.
            - Remélem ez vicc volt.
            - Hát persze – vont vállat Kei bólogatva.
            Az élet rendes barátokkal áldja meg az embert. Akik kiállnak az igazad mellett, és nem forgatják ki a szavaid. Hahaha egy fenét! De imádom őket, mert mindig segítenek és őszintén kinyilvánítják a véleményüket. Nekem ők az igaz barátok.
            A csengőszó megszakította a beszélgetésünket. Azt mondtam nekik, majd átgondolom, hogy Kitával megyek-e vagy sem. Belegondolva egyedül nagyon béna lett volna, úgyhogy elterveztem, hogy ma hazafelé megkérdezem Kitát. Csak hogy nem együtt mentünk haza. Nem láttam egész nap.

            A koncert péntek este 8 órára volt meghirdetve. Én végül csütörtökön találtam rá Kitára, épp a mosdóban volt becsengetés után. Gondolom az ő tanáruk is késett. Nemtudom, mennyire is ironikus ezt hugyálás közben megvitatni, de kettővel mellette állva megkérdeztem, hogy mehetnék-e vele a koncertre, hogy ne legyek egyedül. Ez őt teljesen meglepte, de egyből azt mondta, hogy persze. Örültem, hogy megbeszéltük, de amikor kézmosás után elállta az utat az ajtóban, az már megijesztett. Csak állt és engem nézett.
            - Kiengedsz, kérlek? – grimaszoltam.
            - De késnek a tanárok, késsünk egy kicsit mi is – becsukta az ajtót maga mögött, és hála istennek, hogy más nem volt bent, mert a következő másodpercben éreztem a csempét a hátamnál. Mivelhogy Kita a falhoz tolt.
            - Hé, mi a fene, szállj le rólam!
            - Csak egy kicsit várj… Ne mozogj már annyira – Kita arca komor volt. Ujjával az állam és az arccsontom vonalát simította végig.  Elkaptam a fejem és másmerre néztem – Hm – jött a felelet Kitától. Elengedett és oldalra lépett, hogy elmehessek – Nem tévedtem.
            - Mégis mivel kapcsolatban? – Az ingem ujjával az arcom törölgettem. Ő halkan és gúnyosan nevetett.
            - Fogadok, hogy egyáltalán nem vágod, szóval nem érdekes.
            - Ch… - morogva szemeztem Kitával, aztán kinyitottam az ajtót – menj órára inkább – vetettem oda és visszamentem a terembe. Hallottam, ahogy Kita a hátam mögött kuncog. Ökölbeszorított kézzel ültem le a padba, végig erre a srácra gondolva. Valami nincs rendben körülötte. Deja vu érzésem van.