4. fejezet

Éjjel

           - Megőrültél? – Kitára pislogtam, aki csak úgy kérdés nélkül bemászott az ablakon. A havat szerencsére még a párkánynál leverte a cipőjéről.
           - Bocsi – vigyorgott és miután bemászott, behajtotta maga mögött az ablakot. A kezében egy nagy szatyor lógott.
           - Nem – mondtam egyből, amivel szinte minden lehetséges kérdésére véltem választ adni.
           - Tehát nem baj, ha maradok? Olyan rendes tőled – mosolyogva megbökte az állam alját. Arrébb léptem morogva.
           - Minek jöttél ide? Már megbeszéltük, hogy nem zavarsz itthon – köhögtem, miközben beszéltem. Még eléggé kómás állapotban voltam. Kitára néztem, aki kényelmesen ledőlt az ágyamra, kezeit a tarkójára téve. Felnézett oldalra az asztalomon lévő laptopra, amin épp meg volt állítva a sorozat.
           - Ó, hát te is nézed? Az egyik kedvencem – vigyorgott, majd hirtelen egy lendülettel felült és a szatyorhoz nyúlt. Leültem a székemre, fél karommal az íróasztalomra támaszkodva és sóhajtva figyeltem, mit tervez – Tessék – nyújtott felém egy kis doboz formájú becsomagolt ajándékot – Boldog születésnapot – Átvettem a csomagot és meredtem rá. Ezután, mint az állat szétbontottam. Jó, ez túlzás. Csak érdekelt, mi van benne. Ahogy gondoltam, egy doboz volt, üdvözlőkártyával az elején. Elolvastam. Egy idézet volt japánul, amit születésnapokon szokás mondani. Az írásképen viszont kicsit ledöbbentem. Biztosan nem tévedek, ezt az írást láttam a cetlimen. Az ajándékot lassan letettem az asztalra és szemeimmel az ágy sarkát néztem, mert nem bírtam felnézni Kitára.
           - Te írtál nekem japánul Valentin-napon? – kérdeztem japánul.
           Kita láthatóan megdöbbent, de a zavartság legapróbb jelét sem mutatta, inkább megint csak elvigyorodott és bólintott.
           - Igen. Én írtam – hangzott a rövid válasz, szintén japánul, és továbbra is az anyanyelvünkön beszéltünk egymással. A szemeim összeszorítottam és Merci arca jutott a szembe. Gyorsan felálltam és Kitára néztem.
           - Nézd, én nem értem, mit akartál nekem üzenni azzal a sorral, de azt sem értem, miért pont Valentin-napon és miért pont nekem? – kicsit ingerültem mondtam a szavakat, miközben Kitára néztem várakozva.
           - Szerintem… félreértés történt – magyarázta Kita nyugodtan.
           - Félreértés?! Kita a szerelmesek ünnepén nekem ne küldjön fiú üzenetet! Így is elég nehéz nekem meg Keijinek japánként az osztályban; azt akarod, hogy azt is terjesszék, hogy melegek vagyunk? Vagy mégis mit akartál elérni? Ilyeneket akkor személyesen közölj, vagy nem tudom… Nem is értem azt a sort – mérgelődtem fel alá járkálva. Kita figyelmesen követett a tekintetével, ami kezdett zavaró lenni.
           - Szóval neked ezek a következtetéseid a levél kapcsán… Honnan tudod, hogy én írtam? Egyébként a sor arra utal véleményem szerint, hogy a meleg és a hideg nem létezik egymás nélkül, ahogy az ember a társa nélkül sem lehet teljes – vállat vont.
           - Az írásod megegyezik a suliban kapott cetlimen lévővel – feleltem aztán a hajamba túrtam – Kita… Te nem a lányokat szereted, igaz? – kérdeztem sóhajtva.
           - Semmi bajom a lányokkal – mondta nevetve az egyik plüssömet piszkálva közben.
           Felsóhajtottam és széttártam a karjaim.
           - Oké, most jutottam arra a szintre, hogy már egyáltalán nem értelek. Nyögd már ki, miért küldtél nekem levelet!
           Kita türelmesen rámnézett.
           - Nem én küldtem – elmosolyodott, miközben a reakcióm figyelte. Én kicsit kipirult arccal elsüllyedtem magamban, és visszaültem a székemre.
           - De az írásod…
           - Valóban… A japán szöveget én írtam. Megkért rá egy lány a te évfolyamodról. De már nem emlékszem rá, ki volt.
           A fejem előrebukott és bevertem az asztalba.
           - Jó ég… - nyögtem – bocs…
           - Semmi gond, én egyébként sem lepleztelek volna le – vigyorgott Kita.
           - … Ezt hogy értsem?!
           - Hát hogy… - felállt és odahajolt a fülemhez, hogy belesúgja a választ. A szemem nagyra nyitottam és vörös fejjel arrébb löktem.
           - TÉVEDSZ! – vágtam rá azonnal, mire ő nevetve borult az ágyamra. Azonnal utánanyúltam és kirángattam onnan – Hagyd békén az ágyam. Az én rezidenciám. Én házam én váram. Jó éjt – soroltam és a csomagot magamhoz szorítva az ágyamra ültem kisterpeszben és a doboz tartalmát a lábaim közé szórtam. Kita a székemben ülve nézett mosolyogva, miközben én felfedeztem, miket is rejtett az a doboz. Először is egy LM.C koncertjegy, ami 3 hét múlva lesz, egy animés plüssfigura, egy 1 hónapos kupon, amivel ingyen ehetek a sushi-bárjukban, 5 csomag pocky (eredeti), 1 animés és 1 jrockos poszter, 3 kpopos kitűző és 1 manga.
           - Hogy tetszik? – kérdezte Kita könyökölve. Én alig bírtam megszólalni. Leginkább a koncertjegynek örültem, el sem hittem, hogy ott van.
           - Úr isten Kita, ez hihetetlen. Ezek a dolgok… te jó ég – ránéztem. Nem semmi ez a gyerek, jó gazdag családja lehet.
           - Igazából csak a koncertjegyet és a plüsst vettem neked, a többit összegyűjtöttem, így nem került egy vagyonba – kiöltötte rám a nyelvét. Nem is érdekelt már, mi honnan van, mind nagyon tetszett.
           - Annyira köszönöm. Rendes tőled, hogy csak pár napja ismersz és máris ennyi mindennel elhalmozol – nevettem, mire ő felállt a székről és az ágy szélére ült a lábamhoz.
           - Pár napja? – mélyen a szemembe nézett halványan mosolyogva.